Amikor Nagy Ervin likacsos pólóban vonaglik, Stohl András női ruhában nyivákol vagy féltucat szimpatikus karakterszínész pucéran fetreng egymáson, az csakis a szakma szeretetéről szólhat.
Bátortalan, egyre szépülő férfiszerelem valamikor a nyolcvanas évek Észak-Olaszországában nyaraló, művelt, világot látott amerikaiak között, négy Oscar-jelöléssel és remek esélyekkel hozzájuk.
Egy tönkrement házasságból csak egy elhanyagolt kisfiú maradt, de egy szép napon eltűnik ő is, ahogy Oroszország is kérlelhetetlenül változik a nagyon is Oscar-esélyes, szikár alkotásban.
Kis késéssel, de hozzánk is elérkezett az elmúlt évek egyik legjobb horrorja, egyenesen Ausztráliából, ahol egy bizarr gyerekmese csupafog tintapacája lesz egy csonka család, anyuka és kisfia kínzója.
Az alkotás maga a művészet, még akkor is, ha „csak” egy báli ruháról van szó, és ehhez kell egy múzsa is, akiből ki lehet szívni a szépséget és az életerőt, de van, aki nem hagyja magát.
Tonya Harding elképesztő dolgokra volt képes a jégen, és nyilván köze volt legfőbb riválisa megtámadásához, de itt az is kiderül, milyen mélyről indult és hányan próbálták lenyomni.
Időről időre megérkezik a mozikba egy-egy kulináris film, ami rendszerint egyáltalán nem az ételről szól, hanem arról, miért menekülnek hőseink a sütés-főzés rejtelmeibe.
Ridley Scott lebilincselő valós történetet dolgozott fel, csakhogy nem lebilincselő módon. Persze, érződik a profizmus, csodásak a képek és nagyszerűek a színészek, csak az a szikra nincs meg.
Mészárszéken járunk, ahol egész nap állatokat ölnek és húst trancsíroznak, és a három főhős közül az egyikre is hasonló sors vár. Nem Gryllus Dorkára, mert az ő teste a legfontosabb fizetőeszköz.
Nem kell ahhoz vicsorgó, félig elrohadt élőhalottá válni ahhoz, hogy zombik legyünk, elég a teljes fegyelmezettség és egy jól működő terv a világ feletti hatalom átvételére.
A Golden Globe-díjátadón már tarolt, nálunk most kerül a mozikba és elképesztő élmény az ír Martin McDonagh a kisvárosi Amerikát megéneklő, egyszerre profán és szívmelengető balladája.
Erre a címre minden mosónő és szállodatulajdonos felkapja a fejét, pedig 68 ezer dollár eltulajdonításáról van itt szó, ami nagy pénz annak, aki egész nap szart lapátol.
Kik a keményebbek, a zsaruk vagy a bankrablók? Nehéz kérdés, mert ugyanúgy viselkednek, beszélnek, és pont ugyanúgy vannak kivarrva. Akkor kinek drukkoljunk?
Nem minden szuperhősnek van szüksége csilivili kosztümre, elég, ha valami rendkívüli képesség van a birtokukban, még ha nincsenek is ezzel teljes mértékben tisztában. És igazi gonoszra sincsen szükség.
Egy kis floridai motel a Disneyland szomszédságában a társadalom kirekesztettjei, a sehová sem illők utolsó mentsvára, míg az itt lakó gyerekek csak annyit tudnak: nyári szünet van!
A vastag maszk alatt az egyik legzseniálisabb angol színész alakítja a valaha volt legzseniálisabb angol miniszterelnököt, természetesen zseniálisan. A többi csak majdnem felesleges körítés.
A chilei katonai diktatúra utóéletét, bűneinek talán utolsó rezgéseit boncolgató film válaszokat keres sok mindenre, majd amikor megtalálja őket, semmit sem kezd velük.
Hiába jelenti csinos szőke hősnőnk neve azt, hogy Szerencsés, a sors csak ritkán mosolyog rá, és akkor is gyorsan meggondolja magát. Például amikor egy jóvágású pszichológust sodor mellé a véletlen.
Matt Damon egy nap arra ébred, hogy alig 12 centi magas, és egy új világban kell megtalálnia a boldogságot, ez azonban csak félig vicces. A másik fele komoly kérdéseket boncolgat, amit sokan nem szeretnek.
Igazából csak szegény Liam Neesonnak nincs kiszállás, mert lehet, hogy valamikor egy átmulatott dublini éjszaka után aláírt egy szerződést 125 darab tök ugyanolyan akciófilmre!