Tudtuk, hogy ez az a film, amin a gyártó stúdió akár 100 millió dollárt is bukhat, hogy külföldön nagyon lehúzták a kritikusok, de semmi sem készített fel minket arra a káoszra, ami a moziban várt!
Ezt: „A kis Kevin története, látnivalóan, a klasszikus beavatás-mese, A három kismalac modernizált variánsa.”
Daniele Luchetti vígjátéka a hajléktalanszállón önkénteskedő milliárdosról egyformán tud nevetni a szegényeken és a gazdagokon, és nem azért, mert gonosz, hanem mert okos. És persze vicces is.
A vakos viccek csak a melegviccekhez képest hasítanak az új, nagy jóindulattal közepesnek nevezhető francia multikulti vígjátékban.
A Bumblebee a gigarobotos franchise eddigi legjobbja – még úgy is, hogy az Iron Giant koppintása. Kritika: Űrdongó.
Párizs még sosem volt ilyen mocskos, és a mocsokban az a Vidocq nevű volt fegyenc a király, akiről már oly sok mese szólt, és a mesék egyik megalkotója ő maga volt.
Emily Blunt most is nagyszerű, el is viszi a filmet úgy nagyjából, de a történet középszerű lett, a látvány korrekt, a zene nagyrészt felejthető, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy kinek is szól az egész!
És azok is szemétládák, akik a politikusok lábához dörgölőznek, derül ki Paolo Sorrentino új filmjéből, ahogy azt is megtudjuk, hogy egy szemétláda is lehet időnként elbűvölő. Igaz történet alapján, természetesen.
Bár Jason Momoa gyakorlatilag tökéletes Vízemberként, a mögé tett történet ormótlan és túlbonyolított, a magát sok szempontból amúgy is adó látványvilág pedig egyszerűen semmitmondó.
Jó, hogy az animáció olyan dolgokra is lehetőséget ad, amire egy élőszereplős film képtelen, de az ötlet a lényeg, amiből itt annyi van, mint másik öt Spiderman-filmben összesen.
Reisz Gábor a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan után ismét azokkal foglalkozik, akik a legjobban foglalkoztatják, az őt elhagyó lányokkal. Meg a múlt nagy kérdéseivel, a barátsággal, és teszi mindezt frappánsan, elegánsan.
Már Guy Ritchie-nek sem jött össze az Arthur legenda modernizálása, de nem tanultak belőle, Robin Hoodból is übermenő utcai harcost akartak csinálni. Nem jött össze.
Beindult az ünnepi filmdömping, és eddig egy olyan, különösebb feltűnést nem keltő francia darab a nyerő, ami nem akar cuki lenni és ahol a Télapó köpenye zöld, mert a piros verziót inkább a Coca Cola erőlteti.
A törékeny, bosszútól fűtött kolumbiai csaj egyszerre személyesíti meg minden pasi legvadabb vágyait és legmélyebb félelmeit. Hiszen elképesztően dögös és halálosan veszélyes. Főleg férfiakra!
Hősnőnk csodás vitorláshajóján vág neki idilli útjának, hogy az óceán közepén egy menekültekkel teli bárkára találjon. A partiőrség nem segít, ő nem veheti át a süllyedő hajó utasait, de valamit tennie kell.
Hidd el, nem akarsz Jack hűtőkamrájába bepillantani, nem akarod megismerni Jack mindennapjait, és főleg nem akarsz bemenni abba a címbéli házba, amit ő épített!
Na jó, nem mindegyik rabló néni, mert van köztük csinos fiatal csaj is, de nem ez számít, hanem a szív. Abból nagyon sok jutott ebbe a nem hétköznapi bankrablós filmbe. Ahol bank sincsen.
Egy kicsit Alice Csodaországban, egy kicsit Narnia, és persze egy kicsit a jó öreg Csajkovszkíj balett, de leginkább egy cukormázzal leöntött díszlethalmaz az új mese. Igaz, Mackenzie Foy remek a hősnőjeként.