Diego hiába várja az oltárnál menyasszonyát, már három napja szakítottak. A talán túlzottan mély érzésű srácot azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja, két (szintén nem átlagos) unokatesójával hirtelen felindulásból útra kelnek, "vissza a kályhához", az idilli óceánparti falucskába, ahol minden elkezdődött… A Laza esküvő pergő nyelvű, habkönnyű, ám súlytalan spanyol komédia a hideg téli napokra.
A film eredeti, norvég címének (Knerten) magyar fordítása valami olyasmi lehetne, hogy Ág Úrfi, vagy Ágacska, esetleg Gally Janó, ez esetben tehát jó, hogy maradt minden az eredetiben. Amúgy se sok norvég szót hallani manapság a magyar mozikban, mint ahogy gyerekfilmből sincs nagy választék, ha Karácsony táján inkább off-Disney univerzumba vinnék szórakozni az emberkéket...
Le kell menni kutyába! – adta ki a parancsot '81 táján szerveződő kőbányai sikeréhes prolizenekarnak Lóri, a menedzser az azóta nemzedéki kultuszfilmként működő Kopaszkutyában. A menedzser már régen a politika színpadán hülyíti népét, ezzel azonban ki is írta magát e harminc évvel későbbi folytatásból, a Kopaszkutya kettőből, ami már csak Hobóról, Egonról és Billről, de főleg Hobóról szól.
Általában minket, magyarokat tartanak Európa népei a vétkes általánosításban békétlennek, összeférhetetlennek, de azért azt nehéz elvitatni a szerbektől, hogy a huszadik században igen csúnya és véres háborúkkal kell szóba hoznunk őket. Az egyik legismertebb szerb filmes, Srđan Dragojević e Szent György lelövi a sárkányt című igen drága, de szép kiállítású tablóban az okokról próbál mesélni…
Jankovics Marcell mintha magára vállalta volna 1974-es, Oscar-díjra is méltán jelölt, alig kétperces rajzfilmjét címszereplő Sisyphusnak sorsát, mely mintegy önbeteljesítő jóslatként vált vérrögvalóvá a "Tragédia" monstre, egész estés rajzfilmváltozatának készítése során. Az ember tragédiája hosszabb-rövidebb leállásokkal 1983-tól 2011-ig készült és ebben a tekintetben a film mindenképpen megfelel Madách üzenetének: az emberi élet lényege a küzdés maga.
Olyasmi Jerzy Skolimowski minimál-dramaturgiájú menekülős thrillerje, mintha Tarr Béla csinálta volna meg a Sly Stallone ikonikus Rambójának remake-jét. Az Ölésre ítélve című film tulajdonképpen egy hosszas menekülés története, a szerencsés szabadulástól a logikus, ám éppen ezért lelketlenül és kíméletlenül banális végkifejletig.
A filmet rendező Hegedüs Pétert saját családja és életkörülményei késztetik folyamatos öndefinícióra, hiszen az nem egy egyszerű sors, ha valakinek a nagyapja miniszterelnök volt 1956-os forradalom kitörésekor; valamint ha eme családi vonatkozások ismeretében egész felnőtt életét a világ túlsó felén, az ausztráliai Brisbane-ben kell leélnie. Érthető, hogy felmerülnek bizonyos kérdések…
Mi az, ami a híres El Caminóról született jónéhány könyv, úti beszámoló, dokumentumfilm, valamint a megszámlálhatatlan internetes fórum, blog és weboldal ellenére a tapasztalt dokumentumfilmes Birinyi Józsefet arra inspirálta, hogy filmre vegye, amint két barátja, Dr. Tokaji Ferenc és Szabó Péter, sokadszorra vág neki a Szent Jakab-útnak? Talán a különleges, egyedi útvonal, az a sok magyar vonatkozású emlék, amit e páros zarándokútja alatt érint és mindaz a látvány, kétely, bizonyosság és öröm, amit közben a zarándokok átélnek.
A film címéül szolgáló kifejezést (tomboy) olyan lányokra használják, akik viselkedésükben, szokásaikban fiút "alakítva", tipikusan fiús-férfias, olykor akár hivalkodóan agresszív, komoly fizikai erőkifejtést igénylő játékokat játszanak, fiúruhákat hordanak és tipikusan fiús viselkedéssel, gesztusokkal próbálnak beilleszkedni egy alapvetően hímdominanciájú közösségbe.
Mi még úgy nőttünk fel, hogy a képregény általában a Pif Magazin, esetleg a keletnémet nyomdaipar gyöngyszeme, a végtelen Mozaik-sorozat volt. Legtöbben aztán továbbléptünk olyan "nagykorú" műfajok felé, mint az irodalom és fogalmunk sem volt róla, ami persze, a nálam nem sokkal fiatalabbaknak már nem újság, hogy ma Japánban a legnagyobb példányszámban kiadott írásos média a manga, vagyis a japán képregény, a maga számtalan stílusával.
A jól ismert LGT-szám szövegéhez hasonlóan, e filmben is egy kiterjedt baráti társaságba csöppenünk, melyet privát kis ügyek kusza szövete hálóz be. A társaság tagjai apró kis hazugságokkal leplezik és halogatják jelentéktelen elszámolnivalóikat egymással, így tartva fenn a barátság látszatát önmaguk és egymás előtt. Vagy éppen ez, éppen így működik az igazi barátság? Az csak akkor derül ki, ha nagy a baj…
Valahol, a szivárványon is túl, ahogy énekelte Judy Garland az Óz, a csodák csodájában, létezik egy másik világ, minek neve Hollywood. A sztárok, a filmcsillagok otthona, akinek fényűző életét irigylik milliók, szerte a világban. A Keresztapa kicsi lányának új filmjéből viszont meg fogjuk látni, egy ilyen sztár körül üresebb űr van, mint fenn az égen, a csillagok körül – a szivárványon túl.
Jelentem, Lars von Triernek a mélyben valószínűleg még mindig a női nemmel lehetnek gondjai, a feltárás módszerei azonban jelentősen finomodtak a közbotrányokozásra is alkalmat nyújtó Antikrisztus óta. Elégtételt ugyan most is vesz, annak körülményei azonban új filmjében, a Melankóliában egyenesen kozmikus apokalipszist idéznek.
A kaland egy hegymászónak valószínűleg a Mount Everest megmászását, egy berepülőpilótának a Holdra szállást, egy kommandósnak mondjuk egy horgászhétvégét, egy orvosnak pedig a vitorlázást jelentheti. Márai Sándor hőseinek a kaland, úgy tűnik, elsősorban az önmagukkal való szembenézést jelenti, azt, hogy kimondhassák, mennyire boldogtalanok.
Charlotte Brontë csúnyácska, ám éleseszű nevelőnőjének szívfacsaró, de végül mégis boldog története igen sok filmfeldolgozást megélt már. Jane Eyre-t ezúttal a fiatal japán-amerikai Cary Fukunaga álmodta filmbe, lágy, fakó pasztellekben és sokáig visszafogott érzelmekkel.
Szegény Alexandre Dumas most biztosan felnyögött örök álmában, hiszen egyik legismertebb története, A három testőr már eddig is rengeteg feldolgozást megélt (csak a port.hu adatbázisa, ha jól számoltam, 15 különféle adaptált verziót jegyez), de amit az eddig jobbára különféle zombi-történetekkel ismertté vált Paul W.S. Anderson művelt vele, az azért már túlmegy a legtöbb határon…
Régóta adósa a magyar filmszakma egy jól sikerült, szórakoztató, ám nem éppen tartalmatlan műfaji filmmel közönségének. A reklámszakmából érkező Bergendy Péter első filmje, az Állítsátok meg Terézanyut! volt az egyik utolsó olyan magyar és műfaji (itt éppen "romkom") film, amely egyaránt képes volt felkelteni a közönség és a kritika szolid, de valós érdeklődését. Második filmje, az '56-os forradalom utáni ügynökvilágban játszódó A vizsga is hasonló igénnyel készült.
Nem vígjáték Mike Leigh új filmje, még ha olykor hallunk is egy-két szellemes megjegyzést, néhány pikírt beszólást, még akkor sem, ha az angol mester az utóbbi években jobbára optimista végkicsengésű, alapvetően vidám filmekkel állt elő. Ezúttal az angol középosztály teázgató, borospoharat szorongató, barbecue mellett üldögélő hétköznapjaiba nyerünk alapos betekintést, ahol bájmosoly és felületes csevegés fedi el azt a mérhetetlen, kilátástalan magányosságot…
Sokat használjuk, így vaskos közhely, hogy a zseni és az őrült között hajszányi a határvonal. Egy jópofa mondással már sokkal nehezebb jellemezni az ún. normális külvilág és az elmegyógyintézet közti különbséget, holott könnyen lehet, hogy itt sem húzódik szélesebb árok, mint az előbbi példánál. Ez a könnyed, megható finn film ennek igazolására tesz kísérletet.
Ha történetesen valami apokaliptikus szerencsétlenség következtében egyszerre vesztenéd el az összes érzékszerved, nem látnád, nem hallanád kedvesed, még csak az illatát, a csókja ízét sem érzenéd, akkor válik valóban hasznossá az olcsó, giccses slágerek tucat-üzenete: érintsd meg a szívét! Feltéve, ha a tapintásod még működik…