Titkon minden hollywoodi limonádé-színész arról álmodik, hogy az életben legalább egyszer szerepeljen egy ilyen filmben.
A legnagyobbaknak is beletört már a bicskájuk a Mars kőzetébe és a filmgyártás fekete lyukából előkerült rendező sem tesz átütő felfedezést. De egynek jó.
A 70 éves Scorsese maratoni filmje újfent lehengerlő, pedig nem hibátlan. Ilyen tempót ebben a korban elvileg képtelenség bírni, bár a film ad rá pár tippet.
Karácsonyi ajánlat, bár semmi köze az ünnephez. Stephen Frears keserédes drámája szerencsére az év többi napján is nagy értékkel bír.
A karácsonyi ünnepek idején a legjobb, amit a mozikban nézhetünk, a piti vígjátékokon időnként felülemelkedő Ben Stiller rendezése, a Walter Mitty titkos élete.
Kezdő filmesztéták még hihetik, hogy a kortárs olasz film csupa Sorrentino meg Bertolucci, de a szomorú valóság az, hogy ott is zsákszámra készülnek az S.O.S. Szerelmek.
A Bridget Jones kavarta hullámok több mint tíz év után is partra vetnek időnként egy-egy szinglikomédiát, változó minőségben, ez most épp egy kellemesebb darab.
Mikael Marcimainnak hála, soha többé nem tudunk úgy '70-es évekbeli skandináv szexkomédiát nézni, hogy ne legyen közben bűntudatunk.
Furcsa elegy lett az új magyar romantikus vígjáték, mert totálisan rendhagyónak indult, aztán annyira mégsem az lett.
Kivételesen egy olyan mozibemutatóról lesz szó, amiért nem feltétlenül kell elmenni a moziba és ez most nem filmkalózkodást jelent.
Bret Easton Ellis örömmozijának büdzséjét a Kickstarteren dobták össze a rajongók, erre most mindenki lehúzza. Elmondom, miért nincs igazuk.
Kiváló és szórakoztató alapképzés a diktatúra mibenlétéről, ilyen egy jó ifjúsági regény 2013-ban. Ha hatalmon lennék, be is tiltanám.
Lehet, hogy Ridley Scott soha többé nem akar egyértelmű történetet mesélni, amiből vagy zseniális alkotások születnek majd vagy a legtöbben legyintve elfordulnak tőle. Sokan pedig elvitáznak rajta.
...csak jó helyre kell születni. Sorrentino imponáló frissességgel beszél több évtizedes életérzésről az év vitathatatlanul egyik leggyönyörűbb filmjében.
Baltasar Kormákur ezúttal még önmagához képest is visszafogottabb, pedig komoly tragédiáról készített filmet. Ha egyszer ilyen az izlandi nemzeti karakter: nem kiabálunk, csak ha süllyed a hajó, de akkor el is zavarjuk a kapitányt.
Hangulatában a Bevetetlen ágyakra emlékeztet Noah Baumbach filmje, de kívánom neki, hogy annál többen nézzék majd meg itthon.
Lehet némi igazság abban, hogy a nagy várakozás ásta alá a film kritikai fogadtatását, ha szép csöndben jönnek ki vele egy filmszemlén, simán a legjobbak között emlegetnénk.